Sajnos a fiatalok többsége az elsőáldozást és a bérmálkozás követően eltávolodik az egyháztól. Én is úgy döntöttem, hogy nincs szükségem Istenre, elég vagyok én önmagamnak. Egy fontos dolog volt az életemben: a sport. Az volt a célom, hogy a világ legjobbja legyek. Perfekcionista vagyok, tehát mindent megtettem azért, hogy elérjem ezt a célt. Egyetlen dolog lebegett a szemem előtt: a siker. Minden mást értéktelennek tekintettem, és semmi egyéb nem szerzett örömet. Nagyon szigorú voltam magamhoz. Keményen küzdöttem, feszegettem és túl is léptem a határaimat, a testem pedig néhány évig tűrte ezt az igénybevételt.
Megvalósítottam a célomat: világbajnok lettem, olimpiai érmet nyertem. Minden idők legjobb magasugrója lettem, mégis úgy éreztem, hogy nem teljes az életem. Minél közelebb értem a kitűzött célhoz, annál távolibbnak láttam, és mindig nagyobb és nagyobb célokat tűztem magam elé. Az elégedettség mindig csak addig a pillanatig tartott, amíg át nem ugrottam a léc fölött, és rögtön ezután egy újabb, még jobb eredmény eléréséért kezdtem küzdeni. Kívülről ez ideális állapotnak látszott. Mindig igyekeztem, mindig le akartam győzni a vetélytársaimat. Mindig egy új álom, egy új kihívás hajtott, de az nem adott békét nekem. Ez ment egy ideig. Látszólag mindenem megvolt, amit csak egy fiatal lány kívánhat: dicsőség, taps, nyilvános elismerés, anyagi jólét, sikeres munka.
Mostani nézőpontomból szemlélve azonban mindez egyáltalán nem volt „minden”. Ha tényleg az lett volna „minden”, akkor azután is teljes lett volna az életem, hogy kikerültem a reflektorfényből, és már nem volt, aki tapsoljon nekem. Most sokkal nagyobb biztonságban érzem magam. Még mindig fontos nekem, hogy megvalósítsam az álmaimat. Még mindig sportolok, de már máshogy látom az életemet, másban látom az életem értelmét. Van Valaki, aki miatt nem tudok visszatérni a régi kerékvágásba.
A sportkarrierem a bérmálkozásom után indult. Akkor szembesültem azzal, hogy az eredmények elérése érdekében milyen nagyon meggyötörtem a testemet, amikor 2012. februárjában egy műtét után lábadoztam nagy fájdalmak között. Azt mondtam magamnak: Elég. Nem folytathatom így tovább. A műtét előtt azt mondták az orvosok, hogy lesz elég időm felkészülni a következő olimpiára, de komplikációk léptek fel, fertőzést kaptam, és nem gyógyultam olyan ütemben, ahogy elképzeltem. Ettől kétségbe estem, sajnáltam magamat és sokat sírtam. Bár az egyik lábam nem volt egészséges, eljártam az edzésekre, és reméltem, hogy mégis újra tudok majd versenyezni. De továbbra is fájt a lábam, nem tudtam futni, és egyre rosszabbul éreztem magam. Ekkor történt, hogy egy barátom küldött egy üzenetet a születésnapomra: gyújtottam egy gyertyát Szent Antal szobra előtt érted. Azt gondoltam, hogy én is elmegyek arra minden nap, lehet, hogy én is kérhetném Szent Antal segítségét, mást úgysem tehetek magamért. Elmentem a templomba, bár azelőtt nem jártam misére. Éreztem, hogy szükségem van valamire, és tudtam, hogy nem emberektől fogom azt megkapni. A megtéréstől messze voltam még ekkor, de mégis egy kis fordulat történt a lelkemben. Olyan érzés volt, mintha víz alatt lennék, és levegőért küzdenék. Sok apró jelet kaptam ekkoriban. Például amikor Portugáliába repültem egy nagyon jó orvoshoz, a kezembe került egy biblia. Magammal vittem és elkezdtem olvasni. Miért? Mert valamit biztonságot kerestem, amit korábban is mindig kerestem mindenhol. Mert mindannyiunknak van a lelkében egy hívás, egy hang, amit sajnos csak akkor hallunk meg, amikor igazán szerencsétlennek érezzük magunkat, amikor megterhel minket a magunk keresztje.
2013. elején depressziós lettem, és az általános egészségi állapotom is rosszabbodott. Úgy éreztem, mintha valami ráült volna a mellkasomra. Nem kaptam levegőt, nem tudtam edzeni, pedig nagyon szerettem volna újra versenyezni. Elmentem az edzésre, és elpanaszoltam édesapámnak – ő volt akkor az edzőm –, hogy fáj valami a mellkasomban, de nem tudom, hogy mi ez. A fivérem ugyanabba az edzőterembe járt, és meghallotta ezt. Az edzés után odajött, és azt mondta, hogy majd imádkozik értem. Csak bámultam rá, és nem értettem, miről beszél. Talán egy hónapja is volt már akkor, hogy összevesztünk, és nem voltunk beszélő viszonyban. Egyáltalán nem tudtam, mi történt vele, fogalmam sem volt róla, hogy megtért. Amikor Istenről kezdett beszélni, meghallgattam. Hagytam, hogy beszéljen mert nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Azt gondoltam, hogy végül is ő a testvérem, talán most újra helyrejön a kapcsolatunk. Közben kimentünk a parkolóba, gondoltam, mindjárt beülök a kocsiba, és hazamegyek, ő meg majd abbahagyja ezeket a történeteket és nem untat velük tovább. És akkor ott a félhomályos parkolóban, ahogy félfüllel hallgattam a monológját, egyszercsak megtörtént: megtértem. Nagy ajándék volt. A Szentlélek abban a pillanatban gyökeresen megváltoztatta az életemet. Nem
szeretem azt a kifejezést, hogy rátaláltam Istenre, hiszen Ő az, aki előbb keresett engem. Azt mondom inkább, hogy Istenre gondoltam, az Úrra, az én Teremtőmre. Olyasmi volt ez, mint amikor jól felkészültünk egy vizsgára, tudjuk a választ a feltett kérdésre, csak valahogy mégsem jut eszünkbe. Gondolkodunk, gondolkodunk, és egyszer csak beugrik. Ilyen volt az én megtérésem. Egyáltalán nem rajtam múlott. Az Úr irgalmas volt hozzám, mint az irgalmas szamaritánus a mai evangéliumban, és az életem többé már nem volt ugyanolyan. Napokon át ömlöttek a könnyeim. A sok fájdalom, a sok szomorúság mind kijött belőlem. Ezután életgyónást végeztem, elmentem szentmisére, és sok év után szívembe fogadtam Jézust. Úgy éreztem, repülök. A lelkesedés, a szerelem időszaka után lassan-lassan egy békés kikötőbe érkeztem, minden nap Krisztussal éltem. Visszatértem a sporthoz, és szereztem még néhány érmet.
2016-ban újra megoperáltak, és az orvosok megint megígérték, hogy részt fogok tudni venni az olimpián. Az Úr egy ugyanolyan helyzet elé állított, ami korábban már megtörtént velem. Ugyanaz a helyzet volt, de mégis egészen más. Ez alkalommal kezemben volt a rózsafüzér, imádkoztam, és engedtem az Úrnak, hogy megossza velem életem súlyos, nehéz perceit. Természetesen reméltem, hogy ismét sikeres leszek a sportban, mert továbbra is ez volt az álmom, de megértettem, hogy nem erről szól az egész életem. Most tudok az Úrral lenni, nem holnap, mert nem biztos, hogy lesz számomra holnap. Ami volt, az pedig már elmúlt, nem kell újra átélni. Akkor történt a legnagyobb változás az életemben. A csendben, az elmélkedésben, az imádságban, ahol senki más nem volt jelen, csak az Úr. Megértettem, hogy az érmeim és minden dicsőség és siker semmit sem ér akkor, ha nem tudok megbocsátani, ha nem érzem magam biztonságban, ha nincs bennem feltétel nélküli szeretet. Mi emberek egyszerűen nem vagyunk alkalmasak a feltétel nélküli szeretetre, mert csak Isten tud feltétel nélkül szeretni. Megértettem, hogy azért van szükségünk a sikerre, mert azt érezzük általa, hogy szeretnek minket. Számomra ez egy nagyon egyszerű bizonyíték arra, hogy Isten létezik.
Korábban volt bennem egy olyan szükséglet, amely semmilyen módon nem elégülhetett ki, hiszen igazából nem tudtam, hogy ki vagyok én, honnan jöttem és hová tartok. A megelégedettséget, az ismeretet csak Isten tudta megadni, aki minden kérdésünkre választ ad. Vannak az életünkben boldog pillanatok, de Isten velünk akar lenni, és meg akar szentelni minket a mindennapi élet bajaiban, a családi problémákban, a jövő miatt érzett aggodalmunkban is. Megértettem, hogy nemcsak akkor vagyok értékes, amikor a csúcson vagyok. Értékes vagyok Isten szemében, és ez nem függ attól, hogy milyen magasra tudok ugrani, vagy mennyien tapsolnak nekem. Akkor is értékes vagyok, amikor a négy fal között mondom a rózsafüzért, mert ilyenkor megengedem Istennek, hogy átalakítson és egy egészen más módon tegyen győztessé engem. Megengedem Istennek, hogy szentté tegyen, és ez a legnagyobb győzelem, ami megadatik nekünk az életünkben.
