Beszámoló a Szeretetláng Fesztiválról
A Szeretetláng országos fesztiválját az idén ötödször rendezték meg a máriaremetei kegytemplom kertjében. Mintegy ezerötszázan vettek részt a lelkinapon, amelynek főelőadója Ljubo Kurtović atya volt.
Ljubo atya első előadásában a mozgalom idei jelmondatáról – Istennek élni, a családnak szolgálni – elmélkedett. Nincs ideális ember, sem ideális család, mert Isten nem tökéletesnek alkotott minket, hanem befejezetlen teremtményeknek, akiknek épülésre van szükségük – mondta. Tapasztalata szerint a papok általában negatív dolgokat hallanak a házasságról, hiszen senki sem akkor keresi fel őket, amikor a házassága rendben van.
Ha egy házasság megromlik, akkor a legrosszabb, amit a felek tehetnek az, hogy meg akarják változtatni a másikat, ezt ugyanis úgysem lehet megtenni senkivel, de a másikkal való kapcsolatát mindenki meg tudja változtatni, még ha ez nem is egy expressz megoldás. Az a jó, ha először magunkért imádkozunk, hogy el tudjuk fogadni önmagunkat, kibéküljünk magunkkal. Ezután imádkozzunk a házastársunkért, hogy úgy tudjuk elfogadni, ahogy van; kérjük a megbocsátás ajándékát, adjunk hálát a másikért – javasolta.
Minden kapcsolatnak – legyen az párkapcsolat, barátság vagy Istennel való kapcsolat – szüksége van arra, hogy tápláljuk, különben meghal – figyelmeztetett Ljubo atyya. Vannak olyan családok, akik egy fedél alatt élnek, mégis távol egymástól. Nem ismerik egymást igazán, ritkán étkeznek együtt, hogy a közös imáról már ne is beszéljünk! Pedig a családokat a közös étkezés és a közös ima tartja össze. Együtt ülni az asztalnál szent dolog. Ekkor megosztjuk a másik emberrel az életünket. Ugyanígy a szentmisében is a legértékesebb pillanat az oltárnál történik, amikor Isten önmagát adja nekünk.
A gyermekek ritkán vágynak imádkozni, hiszen az imádkozás első pillanatásra nem vonzó, nem szórakozás. Ezért is kell a szülőknek ebben példát mutatniuk. Minden ember számára fontos a test és a lélek egyensúlya, a gyermek ugyanis azt lélegzi be, amit a szülő kilélegez.
Ljubo atya többször is visszatért arra, hogy ő maga is elsősorban az édesanyjának köszönheti a hitét, aki akkor is rávette őt az imádságra, amikor magától nem volt hozzá túl sok kedve. Međugorjéban is először édesanyjával járt. 1982-ben, a jelenések első évfordulóján. 13 éves volt és gyalog zarándokoltak az akkor friss kegyhelyre. Az egészből arra emlékszik csak, hogy nagyon fájt a lába, a Jelenések hegyére és a Križevacra pedig nem lehetett felmenni, mert rendőrök őrizték. A hat međugorjei kisgyerektől a világ harmadik legfelfegyverzettebb országában, Jugoszláviában elfogta a félelem a kommunistákat – emlékezett vissza Ljubo atya, hozzátéve: mindnyájan lelki harcot vívunk, és így lesz ez a világ végéig, csak az a kérdés, melyik oldalra állunk, a földit vagy az istenit választjuk-e.
A hit átadásáról szólva elmondta, hogy annak lényege nem az információátadás, hanem az értékek továbbörökítése. A hit tanúságtételek által terjed. Senkit nem tudunk rábeszélni a hitre, de – különösen családjainkon keresztül – segíthetjük az embereket abban, hogy hitre jussanak. A család Isten jelenlétének a helye. Nem véletlen, hogy Isten családban jött a világra, a család által jött közel hozzánk.
A Szűzanya a međugorjei üzenetekben is legkedvesebb imájaként említi a rózsafüzért, ami Ljubo atya szerint könnyű ima, de nehéz imádkozni, mert gyakran elkalandoznak az ember gondolatai. Nem a rózsafüzér tesz minket szétszórttá. Ellenkezőleg. Az csak megmutatja, mennyire szétszórtak vagyunk. A szentolvasó megtanít összeszedettnek lenni, és békét ad a lelkünknek. Egy dolog tudni, hogy jó az étel, és más dolog enni belőle. Ugyanígy van az imádsággal is: tudhatjuk, hogy jó imádkozni a rózsafüzért, de nem sokat jelent, ha nem imádkozzuk. Könnyebb volt Istennek lejönnie a földre, mint az értelmünktől eljutni a szívünkig – mondta az atya. Lázadozhatunk Isten ellen és az ellen, amit adott nekünk, de el is fogadhatjuk azt ajándékként. Ha hálás teremtményként tudunk élni, akkor Isten mindent jóra tud fordítani az életünkben.
Második előadásában Ljubo atya arról beszélt, hogy hitünk és életünk a szentmiséből, az Eucharisztiából forrásozik, ezért fontos, hogy értsük, mi, miért történik a szentmisében, hogy az ne váljon számunkra üres megszokássá, előadássá.
A szentmise akkor kezdődik, amikor eldöntjük, hogy elmegyünk rá – mondta, hozzáfűzve: nemcsak a szívünk felöltöztetése fontos, hanem az is, hogy valóban megfelelő öltözetben, ünneplőben menjünk misére.
Minden szentmise elején beismerjük, hogy bűnösök vagyunk, ezen a részen könnyedén átfutunk, pedig a valóságban a legnehezebb beismernünk a vétkeinket. Gondoljunk csak arra, hogy például egy alkoholista is milyen nehezen ismeri el, hogy függő. Márpedig Jézus csak azokon tudott segíteni, akik beismerték a bűneiket. Ezért is tudott megbocsátani Péternek, aki háromszor is megtagadta. Jézus Júdásnak is megbocsátott volna, ha odament volna hozzá. Júdás gyakorlatilag majdnem mindent megtett, ami a megbocsátáshoz kell: elismerte a bűnét, meg is bánta, sőt bűnbánatot is tartott, hiszen visszaadta az ezüstpénzt. Ám nem ment oda Jézushoz, hogy bocsánatot kérjen, s ezzel a lelkiismeretfurdalás bűvös körébe zárult. Mi ebből vonjuk ki magunkat azzal, hogy kérjük az Urat, irgalmazzon nekünk.
A megbocsátó Istennek való örömujjongással zárul a szentmise bevezető része, amely után az Ige és az Eucharisztia asztaláról is táplálkozunk. Szavakból is élünk. Elég ha arra gondolunk, hogy a jó szó – amikor valaki megdicsér minket –, életet ad, az isteni ige pedig még a halottakat is életre tudja kelteni. Isten Igéje két-három ezer éve ugyanaz, ugyanaz a víz is, mégis generációk sokasága él ugyanabból a vízből és ugyanabból az isteni igéből. Mondhatjuk, hogy már hallottuk jópárszor ezt a szentírási részt, de Isten Igéje mégis mindig tud újat mondani, mert Isten mindig fiatal. Az imádság lehet unalmas, de Isten nem. A szentbeszéd után a Hiszekegy, a személyigazolványunk következik, amelyet imádkozva a hitvallók és vértanúk sokaságának nyomdokába lépünk. Ezután a hívek könyörgésének imaszándékaival zárul az Ige asztala.
A kenyér asztala az adományok felajánlásával veszi kezdetét. Itt a kenyér és a bor csak a jelképe az emberségünknek. Ehhez kapcsolódik az adományok beszedése is, ami az Egyház konkrét támogatása mellett ugyancsak szimbolikus jelentőségű. Erről Ljubo atya elmondott egy történetet: Egyszer Afrikában egy szentmisén kézről kézre járt egy nagyobb kosár, és mindenki beletette azt, ami a zsebében volt. Egy kisgyermekhez is eljutott a kosár, akinek azonban semmi sem volt a zsebében. „Istenem, nincs semmim, de mindazt, amim van, neked adom” – mondta, és beleült a kosárba. Ha tehát mindazt, amink van, önmagunkat, családunkat, sebeinket, fájdalmainkat, nehézségeinket a kehelybe és a paténára helyezzük, azt Jézus át tudja változtatni – mondta Ljubo atya –, de csak azt, amit tényleg odaadunk. A felajánlás után a pap azért mondja: Emeljétek fel szíveteket!, hogy valóban Istennél legyen a szívünk, hogy kitáruljon Isten felé.
A prefációt az átváltoztatás követi, a szentmise legintimebb pillanata, amelyhez a Szentlélek ad erőt. Ugyanolyan észrevétlen ez, mint a lélegzés, amire csak akkor figyelünk fel, ha fogytán a levegő. Jézus azt mondja: vegyétek és egyétek – Isten konkrétan, a táplálék által jön el. Nem absztrakt lény, nem energia, hanem egy tapintható valóság, akit bárki befogadhat, de ha nem teszi, akkor éhes marad.
Őáltala, Őbenne és Ővele – a könyörgés szavaival mindent Istennek adunk, majd a Miatyánk elmondásával azt is kifejezzük, hogy valóban testvérek vagyunk. A Lélek egyesít minket. Ő egyesíti a nemzeteket is, és azokat is, akik jelen vannak a szentmisén. Isten perspektívájából mindannyian egyek vagyunk.
Az Isten báránya imádságban újra kérjük az Urat, hogy bocsássa meg a bűneinket. Azért tesszük ezt, hogy ha van még valami feldolgozatlan konfliktusunk valakivel, azt is Istenre tudjuk bízni. A szentmisén befogadjuk Jézust a szívünkbe, hogy aztán hazavigyük otthonainkba, az áldozás utáni csendben pedig hagyjuk, hogy Ő mondjon nekünk valamit, hiszen eddig végig mi beszéltünk hozzá.
Ljubo atya elismerte, hogy vele is előfordul, hogy egyszer úgy megy misére, mintha táncolni menne, máskor meg úgy, mintha háborúba készülne. Isten a háborúban és a táncban is jelen van, soha nem hagy el bennünket a szeretete. Ami minket illet, fontos, hogy urai legyünk az akaratunknak, és elmenjünk a szentmisére, és imádkozzunk, akkor is, amikor annyira nem kellemes – tette hozzá.
A tanítások után a résztvevők a tiszafüredi gyermek rózsafüzérközösség tagjainak vezetésével közösen elimádkozták a dicsőséges rózsafüzért, majd a fiatalok tanúságot tettek róla, mit jelent számukra a rózsafüzér. Ezután következett a szentmise, majd a 13 éves Plaszkó Petra beszélt korát meghazudtolóan mélyen imádságélményeiről.
Mészáros Domonkos atya, a Szeretetláng Mozgalom magyarországi lelki tanácsadója előadásában arról beszélt, hogy a bűn kuszasága miatt a Teremtő Isten a teremtett világban nem kapott otthont senkitől, azonban ez nem Isten felelőtlenségét mutatja, hanem azt, hogy a második isteni személy vállalta ezt a nehéz helyzetet. Isten vállalt minden nehéz helyzetet, ami egy emberi életben csak lehetséges, és minden visszautasítás ellenére szeretetben volt jelen, születésekor, életében és halálában is. Domonkos atya ezután arról beszélt, hogy az Oltáriszentség az a tűz, amely által gyógyulni tud a gondolkodásmódunk, és ha a szentségimádás és a rózsafüzér életformáját – mert ezek életformák – gyakoroljuk, akkor átalakul a szívünk, és a gonosz tüzét a szeretet tüzével tudjuk kioltani.
Ezt követően Szabó Nikoletta tett tanúságot arról, miként tudott fiatal lányként Jézus és a Szeretetláng ereje által az alkoholt és a prostitúciót is magába foglaló Mária Magdolnai életének mélységéből megszabadulni.
Ljubo atya két délutáni előadása között a drog- és alkoholfüggőségből – részben a međugorjei kegyhely hatására – megszabadult Dé Diána tanúságtétele hangzott el. A lelkinap szentségimádással zárult.
Forrás: Magyar Kurír
