Katekézis – 2018. augusztus 5.
A katekézist fra Marinko Šakota tartotta.
A mai témánk a figyelem. Megtörténik, hogy testileg jelen vagyunk a szentmisén, de lélekben máshol járunk. A gondolataink elvisznek minket a múltba és a jövőbe. Egy városban sétálunk, vagy a munkánkra gondolunk. Olyan is van, hogy valakinek pont a szentmise alatt támadnak negatív gondolatai. Olyan emberek jutnak eszébe, akiket valamivel megbántott, akikre hargszik. Vannak, akik azon gondolkodnak, hogy mi történhetett volna, vagy mi történhet még ezután. Egész szentmise alatt valami máson gondolkodnak. Hallgatják az Isten igéjét, de a szentmise után semmire nem emlékeznek a felolvasott evangéliumból. Nézik Jézust és magukhoz veszik, de igazából teljesen máshol jár az eszük. Vággyal jöttek a szentmisére, de végül is úgy távoznak, mintha ott sem lettek volna. Mindannyian tapasztaltunk már ilyesmit.
Miért van az, hogy nem érezzük az örömöt a szentmisében? Talán azért, mert nem vagyunk éberek. Az imánk nem arról szól, hogy találkozni akarunk Istennel. Jézus ugyan mindig velünk van az imában, mi azonban nem vagyunk mindig vele. Nem vagyunk boldogok, mert nem vagyunk éberek. Gondolataink egyre csak a problémák körül forognak, akörül, ami hiányzik nekünk. Jézus azt mondja: legyetek éberek és imádkozzatok. Itt az idő, hogy felébredjünk az álomból.
A szétszórtság minden hívőre jellemző. Ha igazán akarunk imádkozni, akkor összeszedettnek kell lennünk. Semmi sem fontosabb ennél. Mindent megtehetünk, de ha nem vagyunk összeszedettek, nem tudunk jól imádkozni. De hogyan lehetünk összeszedettek, ha minden pillanatban száz gondolat forog a fejünkben? Valaki azt mondta egyszer, hogy a gondolataink és az érzéseink olyanok, mint a madarak. Nem tudjuk megakadályozni, hogy a madarak elrepüljenek a fejünk felett, de azt meg tudjuk akadályozni, hogy a fészket rakjanak a fejünkön. A figyelem nem azonos a koncentrációval. A koncentráció azt jelenti, hogy egy dologra összpontosítunk, és minden mást kizárunk a gondolataink közül. A figyelem nem zár ki semmit: sem a gondolatokat, sem az érzéseket, sem a hangokat. Ha figyelmesek vagyunk, az nem azt jelenti, hogy harcolunk valami ellen, hanem azt, hogy kitárjuk a lelkünket, a lelkünk éber és teljesen tudatában van a jelen pillanatnak.
Simone Weil, aki egy fiatalon elhunyt zsidó származású filozófusnő volt, miután megismerte Jézust azt mondta, hogy az imádság lényege a figyelem. Így ír erről lelki önéletrajzában:
A múlt nyáron görögöt tanultam T…-vel, szóról szóra megismertettem a Miatyánkkal, görögül. Megírgértük egymásnak, hogy könyv nélkül megtanuljuk. Azt hiszem, nem tette meg. Én sem abban a percben. De néhány héttel később, az Evangélium lapozgatás közben azt mondtam magamnak, hogy mivel megígértem, és mivel jó volt, kötelességem megtanulni. Megtettem. A görög szöveg végtelen szelídsége annyira megkapott, hogy néhány hétig nem bírtam ellenállni szakadatlan elmondásának. Egy hét múlva megkezdtem szüreti munkámat. Görögül idézgettem a Miatyánkot mindennap munka előtt, és gyakran ismételgettem a szőlőben.
Azóta megkülönböztetett teendőként vezettem be, hogy minden reggel elmondom egyszer, figyelmem teljességével. Ha eközben figyelmem elbolyong vagy ellandkad, történjék az bármilyen parányi módon, újrakezdem, míg egyszer csak el nem érem figyelmem végtelen tisztaságát. Megesik, hogy ekkor még egyszer újrakezdem a tiszta öröm sugallatára, de csak akkor, ha a vágy erre ösztönöz.
E gyakorlat hatóereje egészen kivételes, és mindannyiszor meglep, hogy, bár mindennap kipróbálom, mindannyiszor túlszárnyalja várakozásomat.
Imádkozzuk el most ezt az imádságot. Ki-ki a saját anyanyelvén, csendben, teljes figyelemmel imádkozva a Miatyánk minden egyes szavát.
Vajon, amit Simone Weil a teljes figyelemmel Isten felé irányított imáról mond, nem egyezik-e meg Jézus tanításával: Szeresd a te uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből?
Simone Weil azt tartotta, hogy az iskolai oktatás legfontosabb feladata a figyelem nevelése, a figyelem kibontakoztatása. A diáknak az iskolában a figyelmet kell gyakorolnia. Minden erőfeszítés, amit a figyelem fejlesztésére fordítunk, a mindennapi életben és az imádságban egyaránt hasznunkra lesz. Soha nem szabad felhagynunk azzal, hogy fejlesszük figyelmünket. Ennek feltétele pedig az Úrba vetett hit és bizalom. Hit nélkül sehová sem juthatunk
Az iskolában az első, amit meg kell tanulnunk, hogy nem a jó jegy a cél, nem a sikeres vizsga, hanem az, hogy kibontakozzon bennünk a figyelemre való képesség. A másik pedig az, hogy minden iskolai feladatot figyelmesen kell végezni. Arra kell törekednünk, hogy megértsük a tanultakat, és ne titkoljuk el a hibákat, amelyeket a tanulás során felfedeztünk, hanem inkább figyelmesen gondolkodjunk el rajtuk. Ha ezt így tesszük, akkor alázatosakká leszünk, ez pedig minden jó osztályzatnál fontosabb dolog.
Ha újra és újra elkövetjük ugyanazt a hibát, belefáradunk a dologba. Ha elfáradunk, abba kell hagynunk a munkát, mert már nem fogunk tudni tovább összpontosítani. Kicsit meg kell pihenni, és később újra munkához látni. A figyelemig eljutni nem könnyű. Bennünk van az, ami ez ellen dolgozik. A figyelmet gyakorolva azonban megsemmisül bennünk a rossz. Simone Weil azt mondja erről: ha a figyelmet ilyen szándékkel gyakoroljuk, négy óra figyelem többet ér, mint egy sereg jócselekedet.
Vajon nem azonos-e ez azzal, amiről Szent Pál beszél: Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek, s vessem oda testem, hogy elégessenek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.?
A figyelem tanulása egy vágy. Vágy arra, hogy megértsünk valamit. De a vágy mellett jelen van az öröm és az élvezet is. Olyan az öröm a figyelem tanulása és gyakorlása során, mint a lélegzetvétel futás közben. Ugyanígy van ez az imádsággal is. A vágyunk Istenre irányul, aki az egyetlen erő, amely felemeli a lelkünket. Ő eljön és átjárja a lelkünket, mert egyszerűen nem tudja megtenni, hogy ne jöjjön el azokhoz, akik gyakran és tüzesen imádkoznak.
A figyelem tanulása hasonlít a virrasztó szolga várakozásához, aki várja, hogy eljöjjön a vőlegény. A legnagyobb jóra várni kell, mert az ember saját erejéből soha nem érheti el. A figyelem azt jelenti, hogy megnyílik a szívünk mások felé. A figyelem egyszerre várakozás és készség. Készen kell állnunk arra, hogy befogadjuk a másikat az ő teljes valójában. A figyelem tehát azt jelenti, hogy megszakítjuk a saját gondolataink folyamát, és megnyílunk az előttünk álló dolog számára. Simone Weil azt mondja, hogy a figyelmes szív az Isten iránti szeretet lényege, mint ahogy a felebarát iránti szeretet is a figyelmes szívből fakad. A lélek kiüresíti önmagát, hogy be tudja fogadni azt, amit lát, a maga teljes valójában.
Most pedig térjünk vissza egy kicsit a szentíráshoz, és álljunk oda Ádám és Éva mellé. A szentírás első lapjain nemcsak Isten, hanem a kígyó is megszólítja az embert. Isten azt mondja: mindent nektek adtam, mindent a tiétek, csak egyetlen dologhoz ne nyúljatok soha. És mit tesz a kígyó? Az Istenről valami más felé irányítja az ember tekintetét. Az egyetlen dologra, amiről Isten azt mondta, hogy nem szabad megtenniük, ami nem szabad, hogy az övék legyen: ez pedig a fa és annak gyümölcse. Elfordítja a figyelmüket mindarról, amilyük van, és csak azt látják, ami nem az övék. Pontosan ez történik velünk is. A kígyó, a Gonosz, elfordítja a figyelmünket Istenről, és azokra a dolgokra irányítja, amink nincs, vagy ami nem hasznos nekünk. A jelen pillanatból a múltba vagy a jövőbe visz bennünket, ezért aztán most, itt nem vagyunk jelen. A Szűzanya ezzel szemben visszairányítja a figyelmünket Istenre. Ezért hív bennünket a szentmisére, a szentgyónásra, a szentségimádásra és a böjtre.
Jézus azt mondja: ahol a kincsed, ott van a szíved. Hol van az én kincsem? A tárgyakban, a szenvedélyekben? Ott van a szívem, ott van a figyelmem is. Nem mindegy tehát, hogy hol van a kincsem, hol van a szívem. Ha felfedezzük az igazi kincset, Istent, akkor felszabadul a szívünk. Az imádság az életünkben elfoglalt első helyről szól. Aki az első helyen áll a szívünkben, az irányítja az életünket. A Szűzanya azt akarja, hogy Isten álljon az első helyen az életünkben, és őrá irányuljon a tekintetünk. Azért hív bennünket arra, hogy imádsággal kezdjük a napunkat, és azzal is fejezzük be, hogy figyelmünk Isten felé irányuljon.
Nézzünk most egy másik szentírási helyet Lukács evangéliumából. Azt, amikor Jézus bemegy Mária, Márta és Lázár házába. Márta örömmel befogadja, kiszolgálja, gondoskodik róla, Mária pedig leül Jézus lábához, hallgatja és nézi őt. És Jézus mindent jónak talál úgy, ahogy van. Csak akkor mondja Mártának: Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok mindennel törődsz pedig csak egy a szükséges, amikor Márta elveszíti a figyelmét, és már nem azzal törődik, amit éppen csinál, hanem elégedetlenkedni kezd. Sok mindennel foglalkozik gondolatban – a testvérével, Máriával, Jézussal, saját magával –, és többé már nincs jelen a pillanatban, szétszórttá vált. Mária ezzel szemben a jobbik részt választotta, mert ő teljesen figyelmes. Ő ott van, ahol éppen van. Hallgat és lát. Teljesen jelen van. Jézus ezzel arra tanít minket, hogy bármit teszünk, azt tegyük teljes szívvel. Ha imádkozunk, akkor a szvünket teljesen irányítsuk Istenre. Ha éppen valakivel találkozunk, vagy valamit dolgozunk, legyünk ott teljes figyelemmel.
Az emberi szív békétlen. Nem tudunk mindig figyelmesek lenni, mert nyugtalan szívünk a boldogságot és a békét keresi. Ha elérünk valamit, szívünkben rögtön száz új vágy fakad. Nemcsak testileg, hanem lelkileg is éhezünk. Jézus a testi és a lelki éhséget egyaránt csillapítja. Figyelmünket lelkünk éhségére kell tehát irányítanunk, vagyis Isten igéjére, mert egyedül az táplálhatja éhes lelkünket.
Azt gondoljuk, hogy szabadok vagyunk, és mindig dönthetünk a jó mellett. Ez azonban sajnos nem így van. Nem tudunk mindig a jó mellett dönteni, amíg rabok vagyunk. Először a belső szabadságra kell törekednünk, és Isten mellett kell döntenünk, most, ebben a pillanatban.
Jézusom, én most téged választalak.
Te vagy az én utam, az én igazságom, és az én életem.
Most döntök a belső szabadság mellett.
Sok mindennek rabja vagyok, de most döntök amellett, hogy téged követlek, Jézus.
Téged akarlak követni, Jézus.
Gondot okozhat még az is, hogy néha halogatjuk a döntést. Halogatjuk, hogy még ma hozzákezdjünk valamihez. Jobb halogatás nélkül, azonnal cselekedni, mert a Gonosz könnyen elfáraszt és becsap minket pont úgy, ahogy Ádámmal és Évával tette.
Egyszer beszélgettem egy asszonnyal arról, hogy mihez kezdjek a fiatalokkal, akik a média rabjai. Azt mondta, hogy a média csak azt tudja megtenni velünk, amit mi magunk megengedünk neki. Miért kellene játékszerré válnunk bárki kezében? Nem kell megengednünk, hogy bármi is elvonja a figyelmünket a fontos dolgokról. Nem akarunk rabok lenni, fel akarunk ébredni az álmunkból. A tékozló fiú is felébredt, és egy pillanat alatt megértette, hogy rossz irányban halad. A megtérés nem más, mint ébredés. Felébredünk, és felismerjük, mire kell irányítani a figyelmünket. A hit által Isten irányít minket.
Ádám és Éva választhatott. Isten azt mondta nekik: ne vegyetek a gyümölcsből. A kígyó pedig azt mondta nekik: vegyetek belőle. Rosszul választottak. Jézus is választott, amikor a Gonosz megkísértette a pusztában, és azt mondta neki: változtasd kenyérré ezeket a köveket, Jézus pedig nemet mondott.
Jézus is mondja nekünk: vedd el. De mit? Isten igéjét, hogy azzal táplálkozzunk. Ő nincs azellen, hogy elvegyük azt, ami táplál minket, ami hasznunkra van. Azt akarja, hogy megtanuljuk, mit hasznos és mit tilos elvenni. Az tartja fogva a figyelmünket, amivel táplálkozunk, Jézus pedig az eukarisztiával táplál minket. Azt mondja: vegyétek és egyétek.
