Katekézis – 2018. augusztus 3.
A katekézist Fra Ante Vučković tartotta.
A szentírás nem súlyos filozófiai nyelven íródott, hanem egyszerű, emberi, mindennapi nyelven szól, és ez sokaknak talán túlságosan is egyszerűnek, banálisnak tűnik. Isten igéje egyszerű, de egyidejűleg nagyon mély is. Ludwig Wittgenstein osztrák filozófus azt mondta: Isten igéjének nincsen alja. Mindig mélyebbre és mélyebbre juthatunk benne. A víz is egyszerű dolog, nélküle mégsincs élet. Amit Isten teremtett, az mind egyszerű, de mégis nagyon mély.
Ma Lukács evangéliumának Jézus kereszthaláláról szóló fejezetéről fogunk elmélkedni (Lk 23, 33-49.)
Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponyahelynek neveznek, megfeszítették őt ott, és vele a gonosztevőket is, az egyiket jobbról, a másikat balról. Jézus ekkor így szólt: Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Ruháit elosztották, és sorsot vetettek rájuk. A nép bámészkodva állt ott, a főemberek pedig így gúnyolták őt: Másokat megmentett, mentse meg most magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja! A katonák is gúnyolták őt. Odamentek, ecettel kínálták, és azt mondták: Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat! Felirat is volt fölötte: Ez a zsidók királya. A megfeszített gonosztevők közül az egyik szidalmazta: Nem a Krisztus vagy te? Szabadítsd hát meg magad és minket is! De a másik megrótta ezekkel a szavakkal: Nem félsz Istentől? Hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük, de ez itt semmi rosszat sem cselekedett. Aztán így szólt: Jézus, emlékezz meg rólam, mikor eljössz országodba. Ő azt felelte neki: Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban! A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, kilenc óráig. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet! E szavakkal kilehelte a lelkét. Amikor a százados látta, ami történt, dicsőítette Istent, és így szólt: Ez az ember valóban igaz volt. Az egész sokaság, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verve hazatért. Jézus minden ismerőse és az asszonyok, akik Galileából követték őt, távolabb állva figyelték mindezt.
Lukács pontosan leírja azt, ami a Golgotán történt. Leírja, kik voltak jelen és megszólaltatja a szereplőket – minket. Mindenki a maga hétköznapi nyelvén beszél. A nyelvet kétféle módon is használhatjuk. Beszédünkkel tudunk sebet okozni, ölni. Mint egy bombával, meg tudunk vele semmisíteni mindent magunk körül. De Lukács egy másik lehetőséget is feltár: gyógyítani, vígasztalni is tudunk vele, és ki tudjuk mondani az igazságot.
Amikor messziről megpillantjuk a Golgotát, három keresztet látunk. Hármat, nem úgy, mint a templomainkban, kápolnáinkban, ahol csak egy kereszt van. A Golgotán három kereszt van, ami azt jelenti, hogy nem csak Jézus van ott. Nemcsak őt ölték meg. Másokat is megöltek. Sokan mentek át haláluk előtt ugyanazokon a fizikai fájdalmakon, mint Jézus. Ahogy közeledünk a Gogotához, tapasztaljuk azt is, hogy nincsen csend úgy, mint a templomainkban. A Golgotán nagy a hangzavar, kiabálás, jajgatás, káromkodás.
Közelebb érve észrevesszük, hogy a három megfeszített teljesen másképp viselkedik. Mindhárman a társadalom kivetettjei, hatalmas fájdalmakat élnek át, a halál közelében vannak, a viselkedésük mégis különböző. Nagyon fontos ezt megfigyelni, mert az élet kritikus pillanataiban mutatott reakciókból láthatjuk meg igazán, hogy kiben mi lakik.
Lukács leírása szerint a megfeszítettek körül sok ember áll. Ott van a főpapok, az írástudók elit csoportja és a római katonák csoportja. Mindkét csoport gúnyolja a megfeszítetteket. Vajon miért? Elítélték őket, a saját szemükkel látják, hogy mennyire szenvednek, és most gúnyolódnak rajtuk. Miért van erre szükségük? Lukács világos magyarázatot ad.
A főpapok azt mondják: Másokat megmentett, mentse meg most magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja! Jézust gúnyolják, Jézusról beszélnek. Nem hozzá szólnak, hanem róla beszélnek. Kiközösítik. Megbüntetik azzal, hogy nem hozzá szólnak, hanem a jelenlétében róla beszélnek. Gúnyolják, de az igazságtól mégsem tudnak teljesen elszakadni. Másokat megmentett – mondják, és ez igaz, sokan, sokszor látták. Gúnyolni akarják Jézust, mégsem titkolhatják el, hogy ők is tudják: valóban megmentett másokat, jót tett másokkal. Másokat megmentett. Ez azoknak az embereknek a szájából hangzik el, akik megöletik. És Jézus küldetése valóban az, hogy megmentsen másokat. A mondat második része azonban már teljes hazugság. Azt mondják: mentse meg most magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja! Mit mondanak ezzel? Azt, mondják, ha valóban ő lenne a Messiás, akkor elég hatalma lenne ahhoz, hogy megmentse magát. Rossz szándékú, gúnyolódó szavaikkal azonban éppen azt igazolják, hogy Jézus a Messiás, hiszen ők tudják a legjobban, hogy a Messiás azért jön el, hogy megmentsen másokat. Jézus küldetése tehát nem maradhat rejtve. A főpapok bosszút akartak állni. Miért? Mert feszültség volt Jézus és a főpapok között. Mikor kezdődhetett ez? Akkor, amikor Jézus tanítani kezdett Jeruzsálemben, a templomban, ahová az emberek imádkozni jártak, és azért, hogy a főpapokat megkérdezzék arról, hogy hogyan kell helyesen élni. Jézus bement a templomba és beszélni kezdett. És az emberek egyszer csak már nem a főpapokat hallgatták és kérdezgették, hanem Őt. Az írástudók helyett Jézus felé fordult az egész nép figyelme. Az emberi lélek leginkább a másik ember figyelmére vágyik, a főpapok és az írástudók pedig elveszítették az emberek figyelmét. Ez olyan nagy veszteség volt számukra, amit nem tudtak elviselni. Az emberek Jézusra szegezték a tekintetüket, és úgy hallgatták Őt, hogy megfeledkeztek az idő múlásáról, és elfelejtették az éhséget és a szomjúságot. A Golgotán ugyanez a nép van jelen. Az írástudók pedig kigyúnyolják Jézust, mert vissza akarják lopni a nép figyelmét. Nem ismerik el, de irigyek Jézusra. Vajon észrevette ezt valaki? Igen, Pilátus észrevette. Pilátus tudta, hogy Jézus igaz ember, nem bűnös, és irigységből hurcolták elé. Az irigység halálos bűn, mert az erőszak által a halálba vezet.
Nézzük most a másik csoportot, a római katonákat. Ők idegenek, nem értik a zsidókat, nem jelent nekik semmit a Messiás, a Krisztus. Mégis gúnyolni kezdik Őt, de már nem vallási, hanem politikai nyelvezetet használva. Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat! És Jézus feje fölött ott van a tábla, rajta Pilátus üzenete. Pilátus személyesen nincs jelen a Golgotán, de ott van az üzenete: Ez a zsidók királya. Figyeljük meg, hogyan írják le az evangelisták Jézus és Pilátus kapcsolatát. Pilátus okos volt. Tudta, hogy Jézus igaz ember, tisztelte őt, és többször is megpróbálta szabadon bocsátani. De mégsem tette ezt meg, mert a zsidók nyomást gyakoroltak rá. Engedett a nyomásnak, nem bocsátotta szabadon Jézust, de felírta a keresztje fölé: ő a ti királyotok. A zsidók tiltakoztak. Azt akarták, írja inkább azt: Jézus állítja magáról, hogy ő a zsidók királya. Pilátus pedig azt válaszolta: Amit írtam, megírtam.
És még ezzel sem fejeződik be a gúnyolódások sora. A lator folytatja azzal, hogy: Nem a Krisztus vagy te? Szabadítsd hát meg magad és minket is! Hogyan lehetséges, hogy ez az ember közelebb érzi magát a gúnyolódókhoz, mint a sorstársához? Mert az emberek – az elfogadottság reményében – inkább akarnak a győztesek oldalára állni, mint a szenvedőkére. Ennek az embernek, akit éppen úgy halálra ítéltek, mint Jézust, könnyebb a gúnyolódók csoportjához csatlakozni, mint elvetettnek érezni magát.
És vajon Jézus mit érez, amikor elveti a világ és gúnyolódás veszi körül? Ez nemcsak a közeledő fizikai halál, hanem a lelki szenvedés, a kivetettség pillanata is.
Fordítsuk most figyelmünket a gúnyolódókról a jó oldalra. Azokra a szavakra, amelyek igazak, és alkalmasak arra, hogy gyógyítsanak, oltalmazzanak. A Jézus jobb oldalán lévő gonosztevő védelmébe veszi Jézust. Azt mondja: Nem félsz Istentől? Hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük, de ez itt semmi rosszat sem cselekedett. Kimondja az igazságot, védelmébe veszi Jézust, és harcol a gonoszság ellen, ami betölti a Golgotát. A bal oldali lator nem ismeri önmagát, nem ismeri Jézust, nem tudja, ki az, akivel együtt megfeszítették, csak elismétli, amit a többi embertől hall. A jobb oldali lator ismeri önmagát. Tudatában van a bűneinek, és ez az oka annak, hogy felismeri Jézus igaz voltát. Így van ez velünk is. Lehetünk bármilyen közel az oltárhoz, ha máshol járnak a gondolataink és nincs ott a szívünk, akkor olyanok vagyunk, mint a bal lator. Látjuk Jézust, de semmit sem értünk abból, amit történik azért, mert nem értjük önmagunkat. A bűneink elveszik tőlünk azt a képességet, hogy megértsük önmagunkat. Bűnbánatot kell tartanunk ahhoz, hogy felismerjük Isten közelségét. A bűnbánat Isten kegyelme, amely lehetővé teszi az ember számára, hogy felismerje a hibáit. A bal lator nem nevezi nevén Jézust. Egyáltalán nem vár csodát. A jobb lator tudja, hogy közel van a halál pillanata, abban a pillanatban azonban, ahogy kimondja az igazságot, megtörténik a csoda. Jézus egészen addig hallgat. Nem válaszol az írástudóknak és a katonáknak. Hallgat, amikor a bal lator szól hozzá. Amikor a jobb lator kimondja, hogy Jézus nem bűnös, megszólal: Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban! Lukács ezzel azt mondja, hogy amikor elkezdünk Istenhez beszélni, ő válaszol. Amikor belépünk az igazságba, elismerjük és megbánjuk a rosszat, akkor párbeszéd kezdődik Isten és köztünk. Addig nincs párbeszéd, amíg keményfejűen azt mondjuk, én ilyen vagyok, nem tudok megváltozni, ilyen az élet, mindenki ilyen… Így nem lehet Istennel párbeszédet folytatni. Fájdalmas, amikor felismerjük, hogy mennyire megterhelnek minket a bűneinek, ugyanakkor örömteli is, mert Istennel találkozunk ebben a különleges pillanatban úgy, mint a jobb lator a Golgotán.
Lukács folytatja az események leírását. A római katonák között van valaki, aki más, mint a többiek: a százados, aki látván a történteket dicsőítette Istent, és így szólt: Ez az ember valóban igaz volt. A százados nem Jézus tanítványa, a tanítványok elmenekültek. A százados nem követte Jézust, nem hallgatta Őt, amikor a templomban beszélt, nem látta a kenyérszaporítást, nem látta Jézus csodás gyógyításait. Ő csak Jézus halálát látta, és ez elég volt neki ahhoz, hogy megértse: Jézus nem olyan, mint a többiek. Mit látott a százados? Volt tapasztalata arról, hogyan halnak meg az emberek a kereszten. Látta, hogy az egyik káromkodik, a másik átkozódik vagy bosszúért kiált, megint másik azért imádkozik, hogy Isten rövidítse meg szenvedéseit. De most nem ezt történik. Most azt látja, hogy mennyien és hogyan gúnyolják Jézust, ő pedig nem válaszol semmit. Talán a pillantása is találkozik Jézus tekintetével. Ez elég neki ahhoz, hogy egyszerű szavakkal kimondja az igazságot.
A kereszt körül álldogáló nép nem gúnyolja Jézust. Lukács azt akarja, hogy megértsük: nem az egész nép vetette el Őt. Voltak, akik elfogadták, kitartottak mellette, ott voltak vele a Golgotán. Amikor Jézus meghal, akkor ezek az emberek Lukács szavai szerint mellüket verve térnek haza. Bár nem magyarázza meg, hogy miért, mégis értjük, hiszen a szentmise elején mi is mellünket verjük a bűnbánat jeleként. Miért tart bűnbánatot a nép, hiszen nem ők ítélték el, nem ők feszítették meg, nem is ők gúnyolták Jézust? Azért, mert megértik, hogy a semlegesség is bűn. Senki sem lehet egyszerű szemlélődő ott, ahol erőszak történik.
Azok, akik Galileából idáig kísérték Jézust, távolabb állnak. Nem szólnak semmit. Ők tudják, hogy mi az igazság, nem lehet őket becsapni.
A történet elején Jézus nagyon fontos szavakat mond ki: Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. De Jézus nemcsak a kimondott, hanem a ki nem mondott szavaival is tanít minket. Mit nem mond Jézus, amikor azt mondja: Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Azt nem mondja, hogy: aszerint ítéld meg őket, ahogyan megérdemlik. Ha megsért minket valaki, mi így „imádkozunk”: Add neki azt, amit megérdemel! Istenhez intézett ájtatos szavainkban ilyenkor méreg van, boszszút akarunk állni, és Istent saját bosszúnk végrehajtójává tesszük. Elvárjuk Istentől, hogy a mi nevünkben Ő álljon bosszút az ellenségeinken. Jézus ki nem mondott szavaiból tudjuk, hogy ez nem helyes magatartás.
Jézus azt sem mondja a főpapoknak, a katonáknak és a jelenlévőknek, hogy megbocsátok nektek. Miért? Mert nem lehet megbocsátani annak, aki nem kért bocsánatot. Ha csak úgy odamegyünk ahhoz, aki megsértett bennünket, és anélkül, hogy bocsánatot kért volna, azt mondjuk neki: megbocsátok neked, akkor ezzel lényegében azt mondjuk: te egy nulla vagy, de én jó keresztény vagyok, erkölcsileg fölötted állok, tehát megbocsátok neked. Jézus ezt nem teszi. Nem akarja megalázni az embereket efféle megbocsátással.
És azt sem mondja Jézus, hogy ezt sosem fogom nektek elfelejteni. Mi gyakran mondjuk: megbocsátok, de sosem fogom tudni elfelejteni. Ez valójában azt jelenti, hogy most nem tudom megbosszulni, amit tettél, de az élet előbbutóbb meghozza majd az alkalmat. Jézus arra tanít, hogy a megbocsátás nem azonos a bosszú elhalasztásával. A megbocsátás azt jelenti: elfelejtem, amit tettél.
És még valami, amit nem mond. Nem vádolja őket azzal, hogy hogy bolond módra nem képesek rá, hogy felfogják, mit is cselekszenek valójában. Azt mondja: nem tudják, mit cselekszenek. Nem vádolja őket semmivel, csak azt mondja: tudatlanok. Mi az, amit az emberek a Golgotán nem tudnak, Jézus pedig igen? Lukács erre pontos magyarázatot ad evangéliumának 4. fejezetében (Lk. 4, 1-13.)
Jézus pedig telve Szentlélekkel visszatért a Jordántól, és a Lélek a pusztába vitte negyven napra és kísértette az ördög. Azokban a napokban nem evett semmit, s ezek elteltével megéhezett. Ekkor az ördög azt mondta neki: Ha Isten fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy változzék kenyérré. Jézus ezt felelte neki: Írva van, nemcsak kenyérrel él a ember. Majd felvitte őt egy magas hegyre és megmutatta neki egy szempillantás alatt a földkerekség minden országát, és így szólt az ördög: Mindezt a hatalmat és ennek dicsőségét neked adom, mert az enyém, és akinek akarom, annak adom; ha tehát imádsz engem, mind a tiéd lesz. Jézus ezt válaszolta neki: Írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj. Azután Jeruzsálembe vitte őt, a templom ormára állította, és azt mondta neki: Ha Isten fia vagy, vesd le innen magad, mert írva van: Angyalainak parancsol felőled, hogy őrizzenek téged, hogy kőbe ne üssed lábadat. Jézus ezt felelte neki: De azt is mondták: Ne kísértsd Uradat, Istenedet. Miután mindezek a kísértések véget értek, az ördög elhagyta őt egy időre.
Hogyan beszél a kísértő? Ha Isten fia vagy… Hogyan gúnyolták Jézust a Golgotán? Ha te vagy az Isten fia… Ez a gonosz kísértése. A kétely. Amikor Jézus megkeresztelkedett, megnyílt az ég, és hallatszott Isten hangja: Ez az én szeretett fiam… A pusztában nem volt senki, aki hallotta volna, amikor a kísértő azt mondja: Ha Isten fia vagy… , mégis az ő szavait ismétlik a Golgotán. Jézus tudja, hogy az emberek az ördög szavait mondják ki. Idegen szavak hagyják el a szájukat, mert rabok, akik áldozatul estek az ördög szavainak. Jézus a kereszten is szabadabb bármelyik embernél. Ő a Messiás? Igen, hiszen látja az emberek nyomorúságát, ő maga is szenved, mégis értük imádkozik, nem saját magáért.
Senki sem halt meg így – mondja a százados. Amikor a Golgotán álldogáló emberek megértik, hogy mi történt, és megbánják, amit tettek, megértik, hogy milyen nagy Isten szeretete. Jézus nem ítéli el őket, hanem esélyt ad számukra, hogy visszatérjenek az életbe.
Isten igéjével táplálkozni azt jelenti: Isten lehetőséget ad nekünk, hogy visszatérjünk az életbe.
* * *
Vannak, akik azt mondják Medjugorjéra, hogy a világ gyóntatószéke. Ezen a helyen a világ számos nyelvén gyóntatnak, és az emberek nagyon komolyan veszik a szentgyónást. Ez egy nagyon fontos szentség, mert az látszik meg benne, hogy Isten mennyire jól ismeri az embert. Tudja, hogy az ember gyenge, sebezhető, bűnös, de azt is tudja, hogy van benne egy mély vágy a gyógyulás, az őszinte élet felé. Isten igéje olyasvalami, ami az egész életünket, és így a szentgyónásunkat is áthatja. Szeretném, ha ma erről a szentségről beszélnénk.
Mi papok nemcsak azt tudjuk, milyen bűnökkel terhelten gyónni menni, hanem azt is, hogy milyen gyónásra érkezőket fogadni. A pap a szentgyónásban van a legközelebb az emberekhez. Az emberek megnyitják előtte a szívüket, és olyan dolgokat mondanak el neki, amit korábban senki másnak. A gyóntatószék különleges hely, mert ott ugyanabban a pillanatban, amikor rálátást nyerünk a bűneinkre, Isten kegyelmére is rátekintünk.
Világos, hogy a gyóntató magától nem képes az emberi lélek mélyére látni. Ehhez fényre van szükség. János evangéliumának
negyedik fejezetében van egy mondat, ami jól mutatja, mi történik szentgyónáskor. Azt mondja János: dél volt (körülbelül hat óra), amikor a szamariai asszony és Jézus találkozott a kútnál. Aki délelőtt néz a kútba, nem látja, milyen mély, mert ehhez nincs még elég fény, de délben, amikor a nap belesüt a kútba, már jól látszik minden. A szamariai asszony Jézus világosságánál meglátta a saját lelkének mélységét. A szentgyónáshoz tehát fényre, fentről jövő fényre van szükség.
Ha valami helytelent teszünk, elrejtjük azt, nehogy bárki is megtudja. Lehet, hogy sikerrel járunk, de ez csak fél siker, mert saját magunk elől nem rejthetjük el a hibáinkat. Szükségünk van tehát a szentgyónásra, és arra, hogy a szentgyónásban teljesen őszinték és nyitottak legyünk. Az emberi léleknek mély szükséglete, hogy igazságban éljen, és ehhez valahol hangosan ki kell mondania a bűneit.
A gyóntatószékben bármit elmondhatunk, és ami ott elhangzik, az bocsánatot nyer, elfelejtődik és végleg eltörlődik. A gyóntatószékben oltalom alatt állunk. El vagyunk zárva a többi embertől, ők nem hallják, amit beszélünk. El vagyunk zárva a paptól is, akinek nem kell tudnia a nevünket vagy azt, hogy honnan érkeztünk. Így egyszerre tapasztalhatjuk meg az anonimitást és a személyességet, Isten jelenlétét, aki mindenkinél jobban ismer minket. Oltalom alatt állunk, hogy felfedhessük és Isten világosságában meglássuk saját magunkat, saját lelkünk mélységét.
Aki gyónni megy, mindent hátrahagy, és szeretne találkozni önmagával Isten előtt. A Szent előtt, aki teljesen ismeri, és biztosan soha nem fogja elítélni. A gyóntatószék egy furcsa bíróság. Magunktól megyünk a bíró elé, aki lát minket a rejtekben is, és meg akarja mutatni nekünk az ő irgalmasságát. Amikor itt Medjugorjéban beállunk a sorba a gyóntatószék előtt, nyilvánosan elismerjük bűnösségünket. És elismerjük azt is, hogy van valami, amit nem adhatunk meg magunknak, csak valaki mástól kaphatjuk meg.
A papok, akik mások bűneit hallgatják, éppen úgy tudják, mint a többi ember, hogy milyen bűnben lenni és milyen kellemetlen érzés beszélni róla. A papok is tudják, hogy mi a szégyen. Tudják, hogy milyen érzés arra gondolni, hogy vajon meg foge érteni a gyóntató?
Elfogad vagy elítél? Elmondhatom-e neki ezt vagy azt? Mit fog gondolni rólam? Ugyanakkor nap, mint nap tapasztalják, hogy milyen megkönnyebbüléssel jár, amikor elhangoznak a feloldozás szavai.
Amikor fiatal pap voltam, eljött hozzám egy fiatalember gyónni. Beszélt, beszélt, sírt, teljesen össze volt törve. Jobbnál jobbnak gondolt tanácsokat adtam neki, de végül kifogytam a telológiai eszköztáramból. Semmi nem segített. Mindenképpen szerettem volna már befejezni a gyóntatást, ezért a fejére tettem a kezemet, és elkezdtem mondani feloldozás szavait. Hirtelen láttam, ahogy megváltozik a kisírt arca, és egyszer csak fényleni kezd. Ez teljesen felzaklatott, és világossá vált számomra, hogy itt nem én működök, hanem az Isten kegyelme.
Nyugaton a szekularizáció következtében egyre kevesebb a gyónó, sok helyen már egyáltalán nincs is gyóntatószék, ugyanakkor azonban az egyházon belül működő különféle mozgalmak egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a szentgyónásnak.
Sokféle gyónó van. Nagyon erős és mély gyónásokat hallunk, amikor valaki megtér, és meg akarja változtatni az életét. Vannak rendszeres gyónók, akik minden alkalommal alaposan felkészülnek a szentgyónásra, de vannak olyanok is, akik teljesen felkészületlenek, azt sem tudják, mit törtétnik velük a gyóntatószékben. Vannak drámai helyzeteket feltáró mély gyónások, és vannak csak a felszínt érintő, teljesen személytelen gyónások is.
Jó elválasztani egymástól a gyónást és a lelkivezetést. Össze lehet kötni a kettőt, de nem minden pap gyóntató és lelkivezető egy személyben. A lelkivezetés olyan beszélgetés, amely a lelki előrehaladást, fejlődést szolgálja. Sokan vannak, akiknek nagy az igényük arra, hogy valaki meghallgassa őket. Ezért elmennek gyónni, és hosszan beszélnek azokról a dolgokról, amelyek fontosak nekik. A szentgyónásnak azonban megvan a maga rendje: odamegyünk a paphoz, felsoroljuk a bűneinket, ellene mondunk azoknak és megkapjuk a feloldozást. Itt nincs helye lélektani beszélgetésnek. A pap nem lélebúvár vagy nyomozó. Nem dolga, hogy kérdezgesse a gyónót. A szentgyónásra mindenkinek felkészülten kell érkezni. A felkészülés során Isten világosságában meg kell vizsgálnunk, hogy miben vétkeztünk Isten ellen. A pap egy fül. Hallgatja, amit a gyónó mond, és hallgatja amit Isten mond. Hallgatja, hogy Isten milyen módon akarja kinyilvánítani irgalmasságát a gyónó iránt, hiszen sosem a saját nevében fogadja a gyónót, hanem Isten nevében. Nem a saját erejéből, hanem Isten igéjének az erejéből teszi, amit tesz. A pap nem azért ül ott, hogy felnagyítsa, vagy éppen bagatellizálja a bűneinket, hanem azért, hogy igazságban hallja meg Isten előtt, hogy miről is van szól.
Az igazság az ember alapszükséglete. A szentgyónás első igazsága, hogy Isten irgalmas. Neki nem mindegy, hogy mi fog történni a bűnössel. Azt akarja, hogy a bűnbánó valóban megszabaduljon a bűneitől és megkönnyebbülten távozzon. A szentgyónás tehát Isten irgalmasságának kiáradása. Nem a pap életszentsége vagy bűnös volta a mértékadó. A pap csak közvetítője Isten irgalmának. A gyóntatószék az egyetlen hely az irgalmatlan világban, ahol bárki személyesen megtapasztalhatja az irgalmasságot. Különféle igazságok léteznek. Van tudományos, jogi, objektív, erkölcsi, hitbéli, hideg, irgalmatlan és még sokféle igazság. A gyóntatószék igazsága Jézus Krisztus személyéhez, a vele való személyes kapcsolathoz kötődik. Mit jelent a számunkra az irgalom? Azt, hogy Isten megérti, mi történt velem. Ő ismer engem, és megérti, hogyan és miért estem bűnbe. Az irgalom azt jelenti, hogy Isten nem ítél el, hanem mindent megtesz értem. A keresztre ment azért, hogy eltörölje a bűneimet. Isten harcol értünk, akár ellenünk is, ha kell. A gyónás Isten harca azért, hogy az életünk jó legyen. Isten arra törekszik, hogy segítsen az embernek felismerni az igazságot önmagáról úgy, ahogyan azt Ő látja.
János evangéliumában, amikor a testvére Jézus elé vezeti Pétert, elhangzik egy rövid mondat: Te Simon vagy, János fia és Kéfának fognak nevezni. Jézus azt mondja: te Simon vagy, ismerlek téged, tudom a nevedet, tudom, hogy János fia vagy, ismerem az apádat, de tudok valami mást is, amit te még nem tudsz: Kéfának fognak nevezni, mert te kőszikla vagy. Vagyis Ő látja az egész embert, a múltját is és azt is, hogy mivé válhat a jövőben. Az őszinte gyónás alkalmával felébred bennünk a készség, hogy valóra váltsuk Isten tervét az életünkben.
A szentgyónás alkalmával a pap nem állítja magát példaként a gyónó elé. A feladata nem ez, hanem az, hogy segítsen a gyónónak abban, hogy kapcsolatba kerüljön Istennel, meglássa magát az Ő fényében, és felismerje, hogyan működik Isten az életében. Amikor a pap a feloldozáskor a gyónó fejére teszi a kezét, Isten láthatatlanul jelen van, és leveszi a terhet a bűnbánó válláról.
