Katekézis – 2018. augusztus 2.
A katekézist Fra Ante Vučković tartotta.
Jézus, miután megkeresztelkedett a Jordánban, negyven napon át böjtölt a pusztában. Éhes volt, és ekkor jött a kísértő, aki megpróbálta rávenni, hogy Isten erejével teremtsen kenyeret. Jézus azonban nem tette ezt meg, hanem azt mondta: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából való. És ez pontosan így van. Jóllakunk ugyan a kenyérrel, de éhezünk Isten szeretetére, éhezünk az emberi szóra. Éhezzük Istent. A saját bőrünkön érezzük, hogy nemcsak kenyérrel élünk, hanem Jézusnak igaza van, amikor azt mondja, hogy Isten minden igéjéből élünk. Nemcsak Isten egyik-másik igéjéből, abból, ami megtetszik nekünk, abból, amit kiválasztunk magunknak, hanem minden igéből, amely Isten szájából való.
Csodálatos dolog, hogy egyetlen ige képes betölteni az ember lelkét, akár egy egész életen át is. Tudjuk, hogy kétezer év óta mit tesz közöttünk az isteni ige. Remete Szent Antal mielőtt a pusztába ment volna, bement a templomba, és hallotta, amint a pap Máté evangéliumát olvassa: Menj, add el mindenedet, amid van, és kövess engem. Ő pedig abban a szent pillanatban megértette, hogy ez rá vonatkozik, ezért elindult, mindent eladott, maga mögött hagyott mindent, ami addig a biztonságot jelentette számára, és elment a pusztába. Kétezer évvel azután, hogy Jézus itt járt a földön, Kalkuttában Teréz anya megértette, mit jelent Jézus szava: Szomjazom. Megértette, mit jelent az, hogy Jézus szomjazza az emberi lelket, és el akar minket vezetni önmagához. Teréz anya nővéreinek házaiban mindenütt fel van írva a falakra: Szomjazom. Egyetlen szó, és mégis megannyi emberi lelket táplál.
Jézus azt mondja magáról, hogy ő a kenyér. Ő a megtestesült Ige. Ő a kenyér, és ő az élet. És azt mondja: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából való. A száj, egy csoda az emberi arcon. A szánk egy csodálatosan érzékeny hely. Azon keresztül táplálkozunk, azon át vesszük magunkhoz az italt. A
7
szánkból származik minden rossz és minden jó szó. Ez az a hely, ahol lélekké változik az anyag. Nagyon intim hely, ahol megérintjük a másik embert a csókban, ahogy az Énekek éneke mondja: Megcsókolt engem szájának csókjával. Ez az a hely, ahol Krisztus velünk akart maradni. Nem valahol az agyunkban, az értelmünkben vagy a kezünkben, hanem Ő, a velünk élő Ige, a kenyérben, a borban, a vízben akart velünk maradni. Ez az a hely, a szánk, ahol a lehető legközelebb vagyunk hozzá, mert Ő a lehető legközelebb akart lenni hozzánk.
Jézus arra tanít minket, hogy ne csak kenyérrel éljünk, hanem az ő igéjéből, az ő jelenlétéből. Nagyon egyszerű nyelven szól hozzánk, de amikor beszél, szavai az egész életünket, az egész lényünket érintik. Azt mondja: Én vagyok az út, az igazság és az élet.
Én vagyok az út. Ez azt jelenti: én vagyok az a mód, ahogyan az életedet alakítanod kell. Ha nem tudod hogyan kell élni, tőlem megtudod, hogy mi a fontos, és mi nem. Megmutatom, merre nézz, hová fordulj. Nézz rám! Én vagyok az út, és azt szeretném, ha az életed útja hozzám igazodna.
Én vagyok az igazság. Ez azt jelenti, hogy Jézusban megvan a szó és a cselekedet összhangja. Ő azt teszi, amit mond. Velünk ez gyakran nem így történik. Mi élünk valahogy, egy kicsit másként beszélünk és megint másként gondolkodunk, és mindezek a dolgok gyakran nincsenek összhangban. Az igazság tehát azt jelenti, hogy a gondolat, a szív, a szó és a cselekedet egységben, összhangban van.
Én vagyok az élet – mondja Jézus. Figyeljünk oda a szavaira! Nem azt mondja, hogy ő is éppen olyan élőlény, mint mi, hanem azt mondja: Én vagyok az élet. Mi mindannyian élőlények vagyunk, de önmagunkban nincsen életünk. Ajándékba kaptuk az életet. Nem mi teremtettük a saját életünket, hanem tudjuk, hogy van valaki, aki életet ajándékozott nekünk. Jézus azt mondja magáról: Ahogy az Atyának élete van önmagában, úgy életet adott a Fiúnak is, hogy élete legyen. Neki önmagában élete van, amit másoknak ajándékoz, nekünk pedig az Ő kezéből való életünk van. Amíg élünk, talán azt gondoljuk, hogy urai vagyunk az életünknek, ha sejtjük is, hogy ez nem teljesen így van. Életünk végén pedig világossá válik számunkra, hogy egyáltalán nem mi vagyunk az élet urai, mert az életet ajándékba kaptuk. Csak illúziót teremtettünk magunknak. Az illúzió pedig nem valóság. Ezért jó, ha megnézzük, hogyan jön Ő közénk. Felülről érkezik, mint örök, élő Isten, és magára veszi halandó, múlandó testünket. Ő eljön közénk, mi pedig testben születünk, és idővel eljutunk a lélekhez, és a testi létezés fölé emelkedünk.
Az, amit ő ajándékozott nekünk a legcsodálatosabb, és egyben a leghétköznapibb dolog. A legfontosabb emberi szükségleteinkben találjuk meg Őt. Ő nem valamiféle bónusz a jól megszervezett életünkhöz. Ő nem egy olyan segédeszköz, amivel túlélhetjük életet. Ő az ember minden alapvető szükségletében jelen van. Az étel, az ital, az érzések és a lelki kapcsolatok alapvető emberi szükségletek.
Nézzük először az ételt. Mi, emberek nem tudunk csak úgy, minden nélkül élni. Az élethez szükségünk van valamire, ami mi magunk nem vagyunk. Táplálékra van szükségünk. Amikor a világra jövünk, szükségünk van a táplálékra, ami kívülről érkezik. Először anyatejjel táplálkozunk. Vagy pontosabban: legelőször az édesanyánkból táplálkozunk, mert azt kapjuk, ami ő maga, a bőre, az érintése, az illata, az érzései, a szavai. Mi, gyermekek, akik abból táplálkozunk, ami ő maga, kezdettől fogva tapasztaljuk, hogy amikor valami baj történik, és emiatt nem tudjuk betölteni a szükségleteinket, akkor egy hatalmas üresség keletkezik bennünk. Ha nem kapjuk meg mindazt a táplálékot, amit az édesanyánk nyújthat nekünk, akkor akár egész életünkben szenvedhetünk annak hiányától. Ha a lelki éhségünket nem tudjuk kielégíteni, akkor az egyre nő, és a testi táplálék nem tudja csökkenteni. Egyre nagyobb szükségét érezzük, hogy a bennünk keletkezett mély űrt valamivel betöltsük. Az az ember, aki gyerekkorában nem kapott választ a szükségleteire, és akinek nem adatott meg, hogy az édesanyjából táplálkozzék, talán egész életében szenvedni fog ettől. Súlyos dolog ez, hiszen előfordul, hogy ha valaki nem tudja egészséges táplálékkal kielégíteni a szükségleteit, mérget vesz magához, amivel megsemmisíti az életet.
Ha megértjük, hogy mennyire fontos is számunkra a táplálék, akkor megértjük azt is, amit Jézus mond saját magáról. Azt mondja: Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Ő ismeri az éhségünket. Tudja, mennyire szükségünk van a fizikai táplálékra. Tudja, hogy egyedül Ő képes táplálni minket. Gondoljunk csak arra, hogyan
9
élt Ő. Ő észrevette az emberek éhségét, és nagyon érzékenyen reagált rá. Amikor együtt volt a tanítványaival, és a tanítványok megéheztek, nem gondoltak a többi emberre. Csak Jézus figyelt rájuk. A tanítványok azt mondták: küldd haza a népet, hogy mindenki vegyen magának kenyeret. De Jézus észrevette, hogy az emberek éhesek, megsajnálta őket, és nem akarta, hogy éhesen menjenek haza, ezért táplálta őket. Ezzel azt a feladatot hagyta ránk, hogy mindig észrevegyük, ha valaki körülöttünk éhes. Nem az én éhségem a legfontosabb. Az embertársam éhsége fontosabb a számomra, mint a sajátom. Kérdezzetek csak meg erről egy édesanyát. Ha csak egy falat kenyere van, biztosan az éhező gyermekének adja azt, akármilyen éhes is ő maga. Van egy természetes érzékenység bennünk a másik ember éhségére.
Ahol jelen van a szeretet, ott az emberek megsejtik a másik éhségét. Jézus megvédte a tanítványokat, amikor a búzaföldön áthaladva kalászt téptek, a farizeusok pedig azt mondták, hogy nem szabad ezt tenniük szombaton. Jézus megvédte őket, és azt mondta: nem baj, hogy tépdesik a kalászokat. Látta, hogy éhesek, ezért megengedte neki, hogy csillapítsák az éhségüket. Vagy gondoljunk arra, hogyan táplálta Isten a választott népet a pusztában. Mannával táplálta őket, amely az égből hullott alá. Azt mondta: nem Mózes adott nektek ételt a pusztában. Csodálatos étel volt a manna. Az Ószövetségben olvassuk, hogy minden nap hullott az égből, és nem lehetett eltenni másnapra, mert megromlott. Csak a pillanatnyi, csak az aznapi éhség csillapítására szolgált. A mi mindennapi kenyerünk Jézus. Azt adja, amire szükségünk van. Ő a mennyből alászállott élő kenyér. De nem tehetjük zsebre, nem tehetjük el holnapra. Jézus azt mondja, hogy ha jól akartok lakni, és azt akarjátok, hogy az én Atyám az ő erejével tápláljon benneteket, akkor újra és újra imádkoznotok kell minden nap. Amikor Jézus a pusztában volt, a kísértő azt akarta, hogy változtassa kenyérré a köveket. Jézus azonban nem tette ezt meg, de velünk maradt a kenyérben, mint a mi táplálékunk.
A másik alapvető szükségletünk az ital, a víz. Mi Dalmáciában azt mondjuk, hogy az életünk kezdetén először anyatejet iszunk, azután vizet, azután pedig bort, amikor pedig megöregszünk, bor helyett vizet iszunk, azután pedig újra tejet, és így bezárul a kör. Mindannyiunknak ugyanannyira szükségünk van az italra. Nem élhetünk víz nélkül. Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik nem tudnak mértékletesek maradni, és alkoholistává válnak. Ezeknek az embereknek valami nincs rendben a lelkében. Nem az alkoholra szomjaznak, hanem valami egészen másra. Van valami fontos, amit nem kaptak meg, és ezért nem tudnak kiegyensúlyozottan élni. Jézus azt mondja: Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem, bensejéből az Irás szavai szerint az elő víz forrásai fakadnak.
Tudjuk, hogy amikor a kereszten a katona átszúrta lándzsájával Jézus szívét, víz és vér folyt belőle. Azt is tudjuk, hogy amikor a kút mellett ült szomjasan, azt mondta a szamariai asszonynak: adj innom, szomjazom, és ezzel elismerte az emberi szomjúságot. Szükségünk van egymásra, hogy csillapodjon a szomjúságunk. Jézus velünk maradt a borban és a vízben. Jelenlétével megérinti minden alapvető szükségletünket. Ahogy a kenyérben, úgy a borban és a vízben is velünk maradt. Velünk maradt a szívünkben, az érzéseinkben, az értelmünkben.
A mostani együttlétünk világos jele annak, hogy lelkünknek nagy szüksége van arra, hogy Isten közelében legyünk. Az ember alapvető érzelmi szükséglete, hogy valakihez tartozzon, hogy elfogadják, hogy szeressék. Mindenkinek megvan a maga helye a világban. Senkit nem lehet másvalakivel felcserélni. Mindannyian egy bizonyos családba, egy bizonyos kapcsolatba születtünk, egy bizonyos időben, egy bizonyos helyen. Az első gyermek nem a harmadik, és a negyedik nem a második. Mindenkinek megvan a maga külön helye az életben, ami csak az övé. Ha ezen a téren nehézségek adódnak, az az egész életünkre súlyos hatással lehet. Vannak emberek, akik nem tudnak például arról, hogy volt valaha egy testvérük, csak nagyon mély vágyat, éhséget érzenek, amelyről nem tudják, hogy honnan ered. Üres az előttük lévő hely, nincs ott az a valaki, akinek be kellene azt töltenie.
Alapvető érzelmi szükségleteinket úgy töltjük be, hogy kapcsolatban vagyunk másokkal. Szemtőlszemben, a szavainkkal, a hangukkal, a fizikai közelségünkkel. Tudjuk, hogy ha érzelmi szükségleteinkre nem kapunk választ a megfelelő időben, akkor ez hatalmas terhet jelent számunkra. Nem vagyunk képesek leolvasni az érzelmeket egy másik ember arcáról, ha nem állunk vele kapcsolatban,
11
ha nem állunk vele szemtőlszemben. Az emberi arc egy csoda. Állandóan változik. Mindig jelzi, mi történik a lélekben, és fontos megtanulni, hogyan értelmezzük, amit látunk. Az, aki nem tapasztalja meg az emberi melegséget, aki egy hideg kapcsolatban él, akit nem fogadnak el, akinek az anyja és az apja nem elégíti ki alapvető érzelmi szükségleteit, aki nem éli meg, hogy az anyjához és az apjához tartozik, az óriási terheket hordoz. Előbb-utóbb vagy túl érzékennyé válik, és mindentől megbántódik, vagy túl kemény lesz, hogy valahogy megvédje önmagát. Időben meg kell tehát tanulnunk, hogy hogyan kezeljük az érzelmeinket, és fel kell ismernünk azokat az embereket, akik mivel nem tudták idejében kielégíteni ezeket az alapvető szükségleteiket, nagyon zárttá lettek, és nem tudnak kapcsolatot teremteni másokkal.
Nézzük meg, hogyan élt Jézus. Az első, amit látunk az, hogy Jézus egy kívánt gyermek volt. Az Atya akarta, hogy megtestesüljön, a Szűzanya pedig elfogadta őt az első pillanattól kezdve. Elfogadta, oltalmazta és őrizte. Ilyen kapcsolatban nőtt fel, teljes szabadságban. Ez az oka annak, hogy amikor harminc évvel később találkozunk vele, egy felnőtt férfit látunk, aki szabad, kiegyensúlyozott, nem fél a saját érzéseitől, sem a másokétól, aki el tudja mondani, hogy hogyan érzi magát, és arról is tud beszélni, hogy hogyan érzik mások magukat. Jézus kimondta az érzéseit, és nem viselkedett úgy, mint mi, emberek, akik attól való félelmünkben, hogy esetleg nem fogadnak el bennünket, hazudunk. Azt mondjuk valakire vagy valamire, hogy jó és kedves, pedig a szívünkben nem ezt érezzük. Jézus szabad volt. Nem félt az érzésektől. Kifejezte a lelkesedését, kifejezte a szeretetét, nyilvánosan is. Mártával, Máriával és Lázárral való kapcsolatában, és más baráti kapcsolataiban beszélt a szomorúságáról, a fájdalmáról. Sírt. Az emberek látták, ahogy a könnyek végigfolynak az arcán. Nagyon sok együttérzés volt benne.
Amikor Jézus felment a mennybe, itt maradt nekünk az ő igéje, és tudjátok hogy hívjuk ezt? Örömhírnek. Az evangélium örömhír. Az öröm az a szó, amely a legjobban összefoglalja az egész Újszövetséget. Az öröm alapvető keresztény érzés. Amíg nem tudunk belenőni ebbe az örömbe, addig valami nincs rendben velünk. Ha nem tudunk örvendezni azon, hogy Isten itt van velünk, és jelen van az
életünkben, akkor az baj. Kell, hogy az öröm része legyen az életünknek.
És van még egy alapvető szükséglete az embernek, ami az értelmünkhöz kapcsolódik. Nagyon éhezünk az igére, a szóra, a beszélgetésre, vágyunk egy jó filmre, egy jó regényre, egy találkozásra, a facebookra, vagy az instagramra, mert szükségünk van a szóra. Jézus tudja, hogy ugyanígy vágyunk Isten igéjére is. Isten igéjéből kell élnünk, azzal kell táplálkoznunk. Ha csak azokkal a szavakkal táplálkozunk, amelyek a világból jönnek, akkor továbbra is éhes marad a lelkünk. Ha a fejünket mindenféle felesleges dologgal töltjük meg, és szüntelenül fecsegünk mindenféléről, amit csak kigondolunk, éhesek maradunk, mert az ember lelkének éhségét egyedül csak Isten igéje tudja csillapítani.
Isten igéje nem felszínes, hanem nagyon mély. Amikor a zsidók Isten igéjét, a Tórát ünneplik, akkor kezükbe veszik az ezüstbe foglalt tekercset, és táncolnak, mert boldogok, hogy Isten megajándékozta őket. Örvendeznek az igének. Ez a nép minden nép közül elsőként értette meg, hogy milyen mély szükséglete az embernek az ige, a szó.
Isten igéjének erejéből alakulunk át. Amikor Jézus arról beszél, hogy miért jött erre a világra, azt mondja: azért jöttem, hogy beteljesítsem az igét. Jézusban kellett beteljesednie mindennek, ami meg volt írva, mert ő a Megtestesült Ige. A zsinagógákban van egy különleges hely, ahol Isten igéjét őrzik. Mi katolikusok ugyanígy egy különleges helyen, a tabernákulumban őrizzük a legszentebb oltáriszentséget. Ami a zsidók számára az írott szó, az ige, az a mi számunkra a megtestesült kenyér. Mi Isten megtestesült igéjét, Jézust hisszük. Az Ószövetséget az Újszövetségen keresztül olvassuk, mert anélkül nem értjük meg. Ami az Ószövetségben le van írva, az mind Jézusban teljesedett be.
Amikor Jézus nyilvános működésének kezdetén hazament Názáretbe, kinyitotta az írást a zsinagógában és felolvasta Izajás könyvéből: Az Úr lelke van rajtam. Letette a tekercset és azt mondta: most teljesedett be az, amit hallottatok. Nézzük, hogyan értelmezte Jézus a saját életét az Ószövetségből vett képekkel. Beszélt Jónás prófétáról, és azt mondta: ő én vagyok, mert az Emberfia három napig a föld
13
gyomrában lesz, mielőtt feltámad, ahogyan Jónás is három napig volt a hal gyomrában, mielőtt megszabadult. Mózesről szólva azt mondta: ahogy Mózes felemelte a rézkígyót a pusztában, hogy mindaz, aki rátekint, megmeneküljön, úgy fognak felemelni engem is, hogy mindaz, aki rám tekint életet nyerjen. Nekünk is így kell olvasnunk a Szentírást. Igyekeznünk kell, hogy megértsük, hogyan van jelen a mi életünk az olvasottakban.
És van még egy dolog, amire Jézus meg akar tanítani bennünket. Nem csak azért kell kapcsolatba kerülnünk vele, hogy a saját az éhségünket és a szomjúságunkat csillapítsuk, és kielégítsük saját érzelmi szükségleteinket, hanem sokkal inkább azért, hogy felfedezzük és csillapítsuk mások éhségét és szomjúságát. Jézus azt mondta a tanítványainak: nincs együttérzés bennetek. Fontos, hogy képesek legyünk együttérezni másokkal, tudjunk osztozni bánatukban és örömükben. Nem azért vagyunk most itt, hogy saját magunkkal foglalkozzunk, hanem azért, hogy megnyíljunk mások felé, és ezáltal közöttünk legyen Jézus.
Mi, emberek szavakból élünk, ezért alapvető szükségletünk az imádság, ami nem más, mint kapcsolat a láthatatlan Istennel a szavak által. Az imádság ugyanakkor főként figyelem, és kevés szó. Az imádság olyan, mint amikor két ember megismerkedik egymással. Akkor ismerik meg egymást igazán, ha kicserélik a gondolataikat. Az imádság által kapcsolatba lépünk Istennel. Kapcsolatunk akkor marad élő, ha tápláljuk. Ha ezt nem tesszük, akkor a lelkünk éppen úgy elsorvad, mint ahogy táplálék nélkül elsorvad a testünk. Aki nincs kapcsolatban Isten igéjével, annak a gondolatai felszínesek, szavai mérgezettek, és ezek a mérgezett szavak a közösségi médián keresztül hozzánk is eljuthatnak. Jézus negyven napot töltött a pusztában. Ott csak az tud életben maradni, aki elviseli a nagyon hideget is, meg a nagyon meleget is, és kevés vízzel is kibírja. Vannak emberek, akik olyanok, mint a kaktuszok a pusztában. Amikor közeledünk hozzájuk, megszúrnak, mert belülről kiszáradtak. A lelkük nem jutott táplálékhoz, vagy mérgezett táplálékot fogyasztott. Ezek az emberek nem tudnak az imádságban Istenhez kapcsolódni.
Mi éppen azért vagyunk most itt, hogy megtanuljuk, hogyan kell kialakítani, felépíteni ezt a kapcsolatot. Tudni akarjuk, hol is tartunk
pontosan. Az akarjuk, hogy az ige tükör legyen számunkra, amiben meglátjuk magunkat. Azért vagyunk itt, hogy arra figyeljünk, mi történik bennünk. Útmutatást akarunk kapni az igéből, hogy milyen irányban haladjunk tovább, és mit változtassunk meg magunkban. Kérjünk mindehhez erőt Istentől! Kérjük, hogy képesek legyünk megfelelő döntéseket hozni, és életünket az ige szerint tudjuk alakítani.
