A függőség halálosan nehéz, általa megsemmisül a fizikai és a lelki egészség. Az ideig tartó és az örök élet megsemmisítésével fenyeget. Ez olyan állapot, melyben az ember előidézi saját halálát és mindazokét, akik körülötte élnek. Jó tudni azonban, hogy a halálos fenyegetésre van orvosság. A gyógyszer itt van karnyújtásnyira, a közösségben, mely Isten mértéke szerint tanít élni.
Az Irgalmas Atya közösséget Slavko Barbarić atya akkor kezdte el, amikor látta, hogy némelyeknek, akik a függőségtől szenvednek, csak ilyen módon lehet segíteni. Tudta, hogy Isten Lelke, mely a közösség által működik, egészséget adhat az embernek. Isten Lelke az imádság, a munka és a fegyelem által az emberben megtalálja az elrejtett és összetört természetes erőt. Így a holtak feltámadnak, a vakok látnak és a szegényeknek hirdetik az örömhírt.
Zlatan kitűnő tanuló volt. A szülői értekezleten megdicsérték, amire, mi szülők nagyon büszkék voltunk. Az egyetemen nem éreztük szükségét annak, hogy bármit is ellenőrizzünk. De már a második évben valami kínosat kezdtük érezni, és ez az évek folyamán csak fokozódott. Az ékszerek eltűntek otthonról. Zlatannak mindig kevés volt a pénze. Fizikailag és mentálisan is agresszívvá vált. Mi egyre boldogtalanabbak és szomorúbbak lettünk miatta. A rokonaink kérdezgették tőlünk, hogy mi történik velünk. Telefonszámot változtattunk, mert ismeretlen emberek hívtak és zörgettek az ajtónkon pénzt követelve valamilyen adósság fedezésére. A rendőrség is megérkezett, valamit találtak Zlatan szobájában és elvitték őt. Az Irgalmas Atya közösség tanácsot adott nekünk. Zlatant az utcán hagytuk. Kicseréltettük a házunkon a zárakat. Zörgetett és könyörgött, de nem engedtük be. És végül elment a közösségbe és íme – három év úgy múlt el, mint három nap. Ő most új ember, hasonlít ahhoz a gyermekhez, akit mi szültünk és neveltünk. Nekünk, szülőknek, ha öregszünk is, az élet újra kezdődik.
