Siete obedienti al mons. Hoser! (Legyetek engedelmesek Hoser érseknek!) – ezek voltak Ferenc pápa szavai, amelyeket hozzám intézett miután bemutatkoztam és elmondtam neki, hogy én vagyok Međugorje plébánosa és Hoser érsek üdvözletét hoztam.
Felejthetetlen találkozás volt, november 29-én kb. 12.15 perckor a Vatikán Apostoli palotájának termében, a világ kegyhelyeinek vezetői és munkatársaik számára megrendezett nemzetközi kongresszus végén. A Pápai Tanács által szervezett kongresszus november 27-től 29-ig tartott az új evangelizáció népszerűsítése céljából, mons. Rine Fisichelle vezetésével. A kongresszus témája: Kegyhely – nyitott ajtó az új evangelizációra.
A kongresszus végére tervezték a Ferenc pápával való találkozást az egész csoportunk számára, amely több, mint 600 főt számlált. Mons. Fisichella egy nappal korábban azt mondta nekünk, lehetetlen elvárás az, hogy mindnyájan kezet fogjunk Ferenc pápával, ezért kiválasztanak közünk néhány főt, akik képviselni fognak bennünket. Természetesen mindnyájan vágytunk arra, hogy legalább megérinthessük a pápa kezét, de a résztvevők nagy száma miatt tudatában voltunk annak is, hogy az is nagy dolog, hogy a pápát közelről láthatjuk.
Azt mondták, hogy jöjjünk a Szent Péter térre, de ne mindnyájan egyszerre, hanem 8 és 9.30 között folyamatosan, hogy ne képezzünk nagy tömeget. Mégis mindnyájan, több, mint 600-an ugyanabban az időben, 8 órára ékeztünk. Érthető, hogy mindenki a pápához legközelebbi helyet szerette volna elfoglalni. Átmentünk a rendőrség biztonsági ellenőrzésén és a hosszú, impozáns lépcsők elé álltunk, amelyek a magasba, a Vatikán benső termei felé vezettek. Türelmetlenül vártunk arra, hogy mikor léphetjük már át annak a teremnek küszöbét, ahol majd megláthatjuk a pápát. Tízes csoportokban engedtek be bennünket. Amikor beléptünk a terembe, nem hittünk a szemünknek, amikor megpillantottuk azt a képet, amelyet Michelangelo festett. Az egész teremet beborító festmény a nagy művész alkotása.
Először mons. Fisichella köszöntött bennünket, majd 10 percben a világ nagy kegyhelyeinek képviselői mutatkoztak be, ismertetve kegyhelyük legfontosabb jellemzőit, különös hangsúlyt fektetve a fiatalokkal való munkájukra. Így hallhattunk a világ ismert kegyhelyeiről, úgy mint Lourdes, Fatima, Guadalupe és a Szentföld, de megismerhettünk kisebb kegyhelyeket is, mint a Dél-Koreait vagy a világ más részein lévő zarándokhelyeket.
A program szerint, pontosan 11.30-kor megjelent az ajtóban Ferenc pápa. Mindnyájan felugrottunk, amikor a csodálatos terembe belépett a fehérbe öltözött Pásztor. Nagy taps köszöntötte, a jelenlévők arcán nagy lelkesedés tükröződött. Mobiltelefonokat és fényképezőgépeket tartó kezek lendültek a levegőbe. Mindenki szerette volna megörökíteni ezt a különleges pillanatot.
Amikor néhány perc múlva visszatértünk a helyünkre, mons. Fisichella a kongresszus minden résztvevője nevében köszöntötte Ferenc pápát, megköszönve neki nemcsak azt, hogy eljött, hanem az ötletet, amelynek gyümölcse ez a kongresszus, amelynek munkáját a szentatya elé tárta. Ezután fordult hozzánk Ferenc pápa. Beszédében hangsúlyozta a kegyhelyek új evangelizációban való szerepét, és arra buzdított bennünket, hogy még nagyobb tűzzel szenteljük magunkat ennek a munkának. A lelkünkre helyezte a nyitott szív fontosságát és a zarándokok és mindazok szívélyes fogadását, akik ellátogatnak a kegyhelyekre.
Amikor a pápa befejezte hozzánk intézett szavait, elébe járultak a kegyhelyek képviselői. A velük való találkozás után a pápának el kellett volna hagynia a termet és tovább folytatni programját. Ekkor valami váratlan dolog történt: Ferenc pápa kifejezte abbéli kívánságát, hogy mindnyájunkat személyesen szeretne köszönteni – mind a hatszázunkat! Örömünk határtalan volt. A taps, amely visszhangzott a csodálatos teremben, a ragyogó szemek és az örömteli arcok, arról tanúskodtak, hogy ez mindnyájunk számára nagy meglepetés!
Egymás után fogyatkoztak a sorok, az emberek lassan mentek egymás után, köszöntötték a pápát, majd örömmel hagyták el a termet. Ahogyan egyre jobban közeledtem, arra gondoltam mit ajándékozzak a pápának?! Azzal a szándékkal indultam el Međugorjéból – ha eljutok a pápával való találkozásig – rózsafüzért, imakönyvet és a Međugorje legfontosabb történéseit összefoglaló kiadványt ajándékozom neki olasz nyelven. Mindezek ott voltak a táskámban, de praktikus okokból a rózsafüzér mellett döntöttem, amely a mi hercegovinai kövecskéinkből készült. Kezembe fogtam és elindultam a pápa felé.
Látva azt, hogy az előttem lévők nem időztek a pápánál, csak kezet fogtak vele, „többé-kevésbé” megértettem, hogy minél kevesebb szóban kell elmondanom azt, hogy ki vagyok, és honnan jövök. Amikor a pápa elé értem, azt a kezemet nyújtottam felé, amelyben a rózsafüzér volt, és látva a pápa mosolygós, szelíd arcát, olasz nyelven egy lélegzettel a következőket mondtam: „Međugorje plébánosa vagyok. Hoser érsek üdvözli Önt!”
Amikor a pápa meghallotta szavaimat, kezemen tartva kezét, néhány pillanatra megállt, majd azt mondta: Legyetek engedelmesek Hoser érseknek! Míg ezeket a szavakat mondta, mosolyogva néztem a pápa arcát. Nem tudom, hogy ezekben a pillanatokban a földön álltam-e vagy lebegtem?! Lehet, megérezte a pápa, hogy nagyon boldog vagyok a Vele való találkozás miatt, ezért még egyszer megismételte a már korábban kimondott szavakat: Legyetek engedelmesek Hoser érseknek. Majd hozzá tette: Igen? Ez a kis szó, kérdés formájában olyan volt, mint egy jel, amellyel meg akart győződni arról, hogy megértettem-e és eléggé komolyan vettem-e azt, amit mondott?! Azt válaszoltam: Igen, igen! Kezében tartva a rózsafüzért a végén azt kérdezte tőlem: Ez a rózsafüzér az enyém? Azt mondtam: Igen, az Öné! Azt válaszolta: Köszönöm. Én köszönöm! – mondtam, majd oldalról jeleztek, hogy haladjak tovább és adjak helyet másoknak, hogy ők is közelebb kerülhessenek a pápához.
Kimentem a teremből és lefelé haladva a Vatikán széles lépcsőin az örömtől szinte ugrándozva, alig tudtam elhinni azt, ami történt. A Szent Péter téren sétálva néztem, de nem láttam semmit, mert gondolataimba visszatértek a pápával való találkozás pillanatai, amelyek néhány perce történtek. Megpróbáltam rekonstruálni a pápával való találkozás minden pillanatát, a pápa minden gesztusát és minden szavát. Azt kérdeztem önmagamtól, mit mondott nekem a pápa és mit akart nekem üzenni ezzel a néhány szóval?!
Az volt a benyomásom, hogy számomra, a međugorjei plébánián szolgáló ferencesek és minden plébániai hívő és zarándok számára, atyai, forró, de egyben nagyon komoly üzenetet szeretett volna közvetíteni, amely szívéből fakadt. Teljesen világos volt számomra, hogy ezt a néhány szót nem az illendőség kedvéért mondta, de nem is azért, hogy mondjon valamit, hanem azt éreztem, hogy szívből szóló, fontos üzenetet szeretne közvetíteni mindnyájunk számára. Ezt akkor értettem meg, amikor visszapörgettem az esemény pillanatait és visszaemlékeztem arra a különös figyelemre, amellyel a pápa kimondta a már említett szavakat. Felmerült bennem a kérdés, hogy miért ismételte meg ugyanazokat a szavakat?! Azt a következtetést vontam le, lehetséges, hogy azt érezte, amikor először mondta, hogy nem, vagy nem eléggé jól hallottam vagy nem vettem elég komolyan. Nyilván azt szerette volna, hogy a szavakat és az üzenetet jól megjegyezzem és elhozzam Međugorjéba.
Szavaiból azt éreztem, hogy Ferenc pápa nagyon bízik Henryk Hoser érsekben. Mintha azt szerette volna mondani: Hoser érseknek engedelmeskedve nekem engedelmeskedtek, az egyháznak engedelmeskedtek. De ellenkezőleg is igaz: Ha nem engedelmeskedtek Hoser érseknek, nem engedelmeskedtek nekem, nem engedelmeskedtek az egyháznak. A néhány szóból, amelyet Ferenc pápa mondott nekem, azt éreztem, hogy Međugorjét a szívén viseli, Međugorje nagyon fontos számára és az a kívánsága, hogy mindnyájan komolyan vegyük a ránk bízott feladatot. A pápa szavaiból bátorítást éreztem, de nagy felelősséget is, mert nagy a felelősségünk Međugorjéval kapcsolatban.
fra Marinko Šakota
fordította: Sarnyai Andrea
